Bányászemlékmű

Nagyon érdekes Kisgyónbánya története, érdemes utánaolvasni.
Ahogy ott áll az ember a szobor mellett el se hinné, hogy azon a helyen valaha nem is olyan régen nyüzsgő bányatelepülés volt.

“A Kisgyónbányától 5 km-re fekvő Szápár községben már a XIX. század derekán kisérleteztek szénbányászattal. 1842-ben egy 30m mély aknából megkezdődött a termelés. 1873-tól vannak adataink arról, hogy nyilvántartották a kisgyóni széntelepeket.

A bányászat kezdete 1922 októbere. Egy Freud Béla nevű vállalkozó a Dóra-hegy nyugati oldalában, a széntelep keleti felében indította meg a termelést. Még ennek az évnek a decemberében egy fiatal bánymérnök, Poszt Ferenc került a bányához.

Számára egyértelmű volt, hogy a fejlesztés alapja a szállítás problémájának megoldása. Ehhez pedig az kellett, hogy vasút épüljön a terület és a bodajki vasútállomás között. Részvénytársaságot alapítottak, és 1924 nyarára elkészült a 16km-es pálya.

A bánya teljesen megváltoztatta a környék településeinek életét. A környező földek zöme nagybirtokosok kezén volt. A helybeliek csak idénymunkára számíthattak.

A kisgyóni bánya így sosem szenvedett munkaerőhiányban, sőt általános volt a többszörös túljelentkezés. Ez is okozta, hogy az itteni bányászok keresete messze elmaradt az ország többi szénmedencéjében dolgozók jövedelmétől.

1922 és 1924 között 5739 tonna szenet fejtettek. Újabb aknák nyitásával (a Tisza táró össztermelése 5 év alatt 42.000 tonna, Tivadar táró, János lejtős akna, Adrás akna) a bányászat virágkorát élte.

1931-ben hidat építettek a keleti és a nyugati szénterületek, a kisgyóni völgy összekapcsolására, áthidalására (maradványai néhány éve bontották el).

az 1930-as évek elejére állandó lakosság alakult ki Kisgyónbányán. 1932-ben a bánya-részvénytársaság egy tanerős iskolát hozott létre, majd 1937-ben új iskolát építtetett. 1942-ben már 80 gyermek járt ide.

A bányászat a II. világháború évei alatt csak rövid időszakokra állt le, de a termelés jelentősen csökkent. Mivel a terület hosszú ideig a hátországhoz tartozott, a háborús károk nem voltak jelentősek.

A frontvonal egyébként 1945. márciusában ment át a területen. Ekkor természetesen szünetelt a munka. De a bányászok értesítést kaptak a fehérvári kórház szénhiányáról, ezért a bánya épen maradt területein már április 14-én megindult a termelés.

1946. január 11-én a bányát államosították. A bányaüzemvezető 1948. évi jelentésében a szénvagyon kifogyását 1954-re jósolta.

Ennek megfelelően a fejlesztések mérséklődtek. 1952-ben azonban egy akna mélyítése során egy új, eddig nem fejtett széntelepet találtak. Ez ellentmondott az előzőekben emlegetett jelentésnek, így a termelés folytatódhatott.

A telepen 1960-ban felépítettek egy új két tantermes iskolát, kialakították a sporttelepet és közművesítették a lakásokat. több mint 100 család lakott itt ezekben az években.

A hatvanas években a széntelepek kezdtek kifogyni, sorra zárták be az aknákat, a széntermelés egyre inkább átvették a Balinkán nyíló új bányák. 1972-ben a Béke akna bezárásával befejeződött a termelés.

Az utolsó akna bezárása idején még kb. 100 fő lakott Kisgyónban. De rohamosan csökkent a létszám. A bányászcsaládok elköltöztek, a házak lakatlanná váltak.

A környék elcsendesedett, felszedték a vasúti síneket, szétbontották a betonlétesítményeket is. Az erdő igyekezett begyógyítani a sebeket.

Sajnos ez nem emberöltőnyi feladat. A bányászat számtalan nyomát találjuk a völgyben és az erdőben.

A nyugalmas erdőkbe visszatértek a turisták is. Az ő kezdeményezésükre az ekkora már igen rossz állapotba került házakat nem lebontották, hanem használatra a természetjárók kapták meg.

Az új használók nagy lelkesedéssel láttak munkához, és egy-kettőre rendbehozták az épületeket, amelyeket azóta kulcsosházakként üzemeltetnek.

A bányásztelepülésből az országban egyedülálló módon természetbarát telep lett.”

Csend és béke honol....

Medvehagyma ért indultunk de még nem volt

Kiváló sétálásra alkalmas hely.

Kulturalt szepen gondozott.

Markáns arc, robosztus férfialak egy tisztás közepén. Az alkotás a valamikori Kisgyónbánya központjának területén áll. A bazaltból készült alkotás az 1944-ben elhurcolt, elveikhez hű bányászoknak állít emléket. Az alkotásnál ma is rendszeresen koszorúznak.
A történet szerint 1943. december 31-én Sprőder György kisgyóni vájár a Magyarországi Bánya és Kohómunkások Szövetségétől kapott tájékoztató közleményt olvasta fel a bányásztársaknak. Ezután Bodó Nándorral együtt elénekelték az Internacionálét. 1944. január 21-én mindkét bányászt csendőri felügyelet alá helyezték. Sprőder Györgyöt a budapesti Mosonyi utcai toloncházba internálták, így az 1944. április 1-jére kitűzött tárgyaláson nem vehetett részt. 1944. május 10-én Marjanek Doschner Ferencet szintén a Mosonyi utcába vitték. Ő megjárta Kistarcsát, majd visszakerült a Mosonyi utcába. Innen még írt a családjának 1944. decemberében. Valószínűleg kivégezték. Sprőder Györgyöt Rinyapusztán végzett kényszermunkáját követően hazaengedték, továbbra is csendőri felügyelet alatt állt. 1944. novemberében ismét elfogták Bodó Nándorral és Bugyács Antallal együtt, és a komáromi Csillag erődbe, majd a németországi Herzbrükbe szállították őket. Bugyács Antal a felszabadulás után hazaérkezett, két társának sorsáról azonban semmit sem lehet tudni.
A forrás szerint: 'Ahol ma a bányász mártíremlékmű hirdeti a hősök dicsőségét, ott találkoztak életükben először a sokat szenvedett kisgyóni bányászok a szabadsággal.'

Másodjára jártam itt, nagyon megható a szobor története. Mennyi fájó emlék...